37. Az elme hatalma

Ahogy reggel felkeltem, és ránéztem a naptárra elfogott valami különös érzés. Úgy is mondhatnám, elfogott a nosztalgia. Szeptember elseje volt. Ma kezdődött meg az iskola. Nem voltam iskolaimádó gyerek, de amikor egyetemre kerültem biztos voltam benne, hogy sokkal de sokkal könnyebb volt középiskolásnak lenni, mint egyetemistának. Amikor pedig a való életbe kerültem, ez az érzés még jobban megerősödött bennem.

Juliett meglövése óta két és fél hét telt el. Köszönhetően annak, hogy erős a szervezete, tegnap hazaengedték, és ahogy Adam ígérte meg sem álltak Franciaországig. Beszéltem is velük telefonon. Adam szerint Juliett még egy kicsit gyengélkedik, bár erről Juliettnek más a véleménye. Azt is mesélték, hogy októberben jönnek haza, mert mind a ketten kivettek egy hosszú szabadságot, amelyet John készséggel megértett.

Éppen reggeliztem, amikor a telefonom csörgött:

- Dr. Driscroll.

- Szia, kislányom. – anya hangját ismertem fel.

- Jó reggelt. Mi a helyzet? – abbahagytam a reggelizést, és elpakoltam a mosogatóba a szennyes tányért, és bögrét.

- Nem tudsz valami olcsó helyet New Yorkban? – meglepett a kérdése.

- Milyen helyre gondolsz?

- Ugyan kérlek, ahol meg tudok szállni néhány napra! – természetesnek hangozott a válasza.

- Minek jössz te New Yorkba? – ráztam a fejem, ahogy kivettem a szekrényből a fekete kosztümnadrágomat, és egy fehér felsőt.

- Vásárolni.

- Anya, te soha nem voltál valami nagy shopping mániás.

- Nem is magamnak vásárolok. Istenem nyomozó vagy, kérlek! Az öcsédnek lesz a 19. születésnapja, és New Yorkból szeretnék neki vásárolni valamit. Jön velem a barátnője is Sara. – egyszerre sok információt zúdított rám.

~Ahhoz képest, hogy az én 20. születésnapomra egy SMS-t írtál. ~ dühös voltam, és legszívesebben ezt mondtam volna. De valamiért nem tettem. Talán, mert gyáva voltam.

- Nem tudok, de mond meg Sarának, nézzen körül a neten. Biztos talál valamit. Ha más nem felcuccolhattok hozzám, én pedig addig lelépek Ryanhez. – azért nem rejtettem véka alá a dühöm.

- Ki az a Ryan? Na mindegy is, remélem nem zavartalak. Hazajössz az öcséd születésnapjára?- még jobban ideges lettem, amikor nem tudta ki az a Ryan. Pedig már meséltem neki róla.

- Még meg kell beszélnem a főnökömmel, de igyekszek. Bocsi anya, de most le kell tennem, mert hívnak egy másik számról. – hazudtam.

- Jól van szívem, vigyázz magadra, majd lehet, találkozunk New Yorkban. Szia. – búcsúzott. Én is mondtam egy sziát, és kinyomtam. Dühömben a telefonom, az ágyra vágtam, és a fürdőszobában állva a mosdókagylóra támaszkodva vártam, hogy nehogy sírjak. Legszívesebben ezt tettem volna.  

Mély levegővételek után megnyugodtam viszonylag, de végig az járt a fejemben, mivel érdemeltem ki anya által ezt a „megtiszteltetést”? ~Egyáltalán minek hívott fel egy ilyen ürüggyel?~ Gyanúsnak tartottam az egészet.

Miután felöltöztem munkába indultam. ~Ez majd legalább eltereli a figyelmem!~

A délelőtt hamar eltelt. Behoztak egy férfit, aki meghalt a munkahelyén. A halál okául szívrohamot állapítottam meg.

Délután úgy kb. kettő körül egy Bronx-i iskolához, hívtak ki helyszínelni. Meglepődtem az egyszer biztos, iskolában még nem helyszíneltem.

- Szia, hogy kerültünk mi ide? – mosolyogtam az iskolánál Ryanre.

- Szia. A belső ellenőrzéstől szóltak nekem, hogy egy Dr. Driscroll nevű fiatal hölgy, hamis papírokkal került ki a gimiből, ezért meg kell ismételnie az utolsó év végi vizsgáit, és engem kértek fel felügyelőnek. – szórakozott volt. Körbeforgattam a szemem, nevetnem kellett.

- Jó lenne még sulisnak lenni. – halványan rásomolyogtam.

- Jaj, ezt nem hallottam! - közben segített kivenni a kocsiból a táskám.

- Na jó komolyan, miért vagyunk egy középiskolában?

- Meghalt egy srác, Steven Austin, a barátai csak SA-nak hívták. Öngyilkosságnak látszik. A tetőn lévő különtermek egyikében találta meg egy takarító. Nick már beszélget vele. A szülőket értesítettük. – számolt be röviden, amíg a fiúhoz sétáltunk.

A különterem végében volt a srác, alig lehetett több mint 15 éves. Mind két csuklóján felvágták az eret. A jobb kezében egy penge hevert. A gyereknek fekete viszonylag hosszú haja volt, és ki volt festve a szeme. Eltekintettem tőle.

- Tényleg öngyilkosságnak néz ki. Bár érfelvágás esetén több vérnek kellene lennie. – adtam igazat Ryannek.

Leguggoltam a sráchoz, és megvizsgáltam közelebbről is. Először megállapítottam a halál idejét a májfokolóval:

- A halál ideje kb. három napja állhatott be. – ahogy kimondtam, rájöttem, hogy nem sitimmel valami. – Valami nem jó Ryan. A rigor még tart. – a test merev volt. – Ha a testhő szerint meghalt három napja a rigornak nem ennyire merevnek kellene lennie, kb. 72 órával a halál után, már kezd gyengülni. – felemeltem a kezét, és mutattam, hogy merev. Ekkor vettem észre a kék elszíneződést a srác körmén. Megnéztem a pupillákat is, amelyek szűkek voltak.

- A takarítók hétkor jártak erre utoljára, és akkor még nem volt itt. – ez is a megérzésem támasztotta alá.

- Azt hiszem, nem a csuklófelvágás a halál oka. –felálltam.

- Akkor? – értetlenkedett.

- Drogtúladagolás. – válaszoltam, majd készítettem néhány fényképet a hulláról.

- Elképzelhető. A sulikban ez már szinte minden napos, sőt Bronxban! – magyarázott.

- Bent megvizsgálom, és többet tudok neked mondani. – aláírtam a hullaszállítók papírjait.

- Sziasztok! – Carla, és Eddie jelent meg.

- Hello! – köszöntem kifele menet. – Bent találkozunk. – intettem és elhagytam az iskolát.

- Na mi legyen szépségem? Kihallgatod a gyerkőcöket, vagy inkább helyszínelsz? – kérdezte Eddie Carlától, aki egy ideig gondolkodott, majd válaszolt:

- Inkább helyszínelek. Nem vagyok most elég türelmes passzban ahhoz, hogy tinédzserekkel szórakozzak.

- Azért nyilváníts részvétet.

- Részvétem. – bólintott egyet, majd a tetthelyet kezdte el fotózni.

Felvette a srác táskáját, amely a jobb oldali sarokban hevert. A vértócsából mintát vett, majd észrevette, hogy a nagy vértócsán kívül még van néhány különálló vérfolt is. Mikor végzett a helyszínnel lement a földszintre Eddie-ékhez.

Eddie éppen egy lánnyal beszélgetett, aki rövid szoknyát, és egy pólót viselt. A haja vörösre volt festve. Mögé állt:

- Nem láttatok Stevenen depresszióra utaló jeleket? Gondolok itt arra, hogy magában volt, szomorúnak látszott?

- Nem igazán ismeretem a srácot. A bandája zárkózott volt, szinte senkit sem engedtek magukhoz közel, de azt viszont nem tudom, hogy a bandán belül milyen volt. Sajnálom.

- Semmi baj, ha valami eszedbe jutna, akkor hívj fel minket. – átadott egy névjegykártyát, és Carlához fordult.

- Előnytelen neki ez a hajszín. – jegyezte meg Carla.

- Az. – megrázta a fejét. – Egyenlőre csak annyit tudok, hogy a bandájában szinte ő volt a nagyfőnök. Ryan a tanároktól tudja mindezt. A boncolás után mennek Angellel a szülőkhöz, és beszélnek velük. Nagyon úgy néz ki a srác EMO volt.

- Komolyan? – Carla elképedt. – De ha végiggondolom az öltözékét, meg, hogy festette a szemét, feketével.

- Még folynak a tanúhallgatások, de ha megtudnak valamit Ryanék akkor, szólnak. – a távolban beszélgető Ryanre, és Nickre mutatott.

- Én megyek a laborba, velem tartasz?

- Persze. Inkább a meló, mint a kölykök.

- Mi lesz, ha lesz egy gyereked?

- Megnevelem. – Eddie a kocsihoz indult.

A boncolás csak megerősítette azt, amit gondoltam a halálról.

- Szia. Hűha nagyon bánatos vagy, mi a baj? – jelent meg Ryan kb. egy félórával az után, hogy rászóltam kész vagyok a boncolással. – Csak nem az, hogy késtem? Ne haragudj. – kiskutya szemekkel nézett.

- Dehogy is. – megráztam a fejem, mély sóhajtottam és folytattam: - A halál oka túladagolás, annak is egy különös esete a speedball. – észrevettem a szemén, hogy tudja, nem akarok még a gondjaimról beszélni. Szerencsére nem is firtatta:

- Abban halt meg John Belushi is, igaz? Amikor a kokaint, és a heroint egyszerre veszi magához. – biccentettem.

- A toxi is kimutatta. A vérében nagy mennyiségű heroin, és kokain volt, meg is találtam a tűnyomot.

- De ez csak egy szórás, még Te sem tudnál ugyanarra a helyre szúrni.

- A fecskendőbe már összekeverve szívták fel. Erre ez a magyarázatom. Az ereket a pengével vágták fel az már a laborban van. A szövetben nincs akkora vérzés nyoma, mintha élve szelték volna fel, így ez is azt mutatja, hogy…

- Már halott volt, amikor felvágták. – fejezte be helyettem.

- Azt is kitaláltam, miért jó álca egy ilyen gyereknél az öngyilkosság. - felemelte a szemöldökét. Kíváncsi volt. 

- Ahogy öltözködik, ahogy festi a szemét, arra utal, hogy EMO volt. Az EMO-k ebben a korban halálra gondolnak folyton. Öngyilkosságra konkrétan. Nem akarnak szenvedni. Tulajdonképpen ez egyfajta depresszió.

– Remek. – forgatta a szemeit. Van kedved eljönni velem a szülőkhöz? – nem igazán volt hozzá erőm a reggeli eset után, de ha ezt is lemondom, nem úszom meg a vallatást, így beleegyezően bólogattam.

Az út csendben telt. Folyamatosan anyán járt a fejem, meg azon, hogy mi a valódi oka annak, hogy idejön. ~Egyáltalán ki az a Sara?~ soha nem voltam tisztában a tesóm női ügyeivel, de azért tudtam, hogy ki kicsoda. Saráról viszont semmit sem tudtam. 

A szülők Bronxban laktak, egy panelházban. Csendben hallgattam, ahogy Ryan beszélget a szülőkkel.

- Asszonyom, mennyire ismerték a fiúkat?

- Nyomozó milyen kérdés ez? – fakadt ki az apa.

- Elnézést rosszul fogalmaztam. Milyen viszonyban voltak a fiúkkal? – nem akarta rájuk zúdítani, hogy a fiúk drogos lehetett.

- Jó kapcsolatunk volt. Mindent megbeszéltünk. –érkezett az apa természetes válasza.

- Jim, kérlek!- az anya véleménye más volt.

- Hallgass! – utasította.

- Tényleg jó volt a kapcsolatunk, de néhány hónapja megváltozott. Feketét viselt mindig, festette a szemét, és nagyon zárkózott lett. Hazajött a suliból, és a szobájában hallgatta a zenét, vagy netezett. Szörnyű zene volt. – az anya teljesen megtört.

- És a drogok? Próbálta már a fiúk?

- Két hónappal ezelőtt rávágtam volna, hogy nem. De most nem tudom. – az apa is rátért a helyes útra.

- Lányok?

- A legjobb barátja volt Kate West. Hasonló beállítottságú ő is.

- Köszönjük, ha eszükbe jutna valami, akkor kérem, hívjanak fel. – Ryan az ajtóban távozáskor átadott egy névjegykártyát és elhagytuk a háztat.

- Mi van veled manó? Nagyon lógatod az orrod.

- Fáradt vagyok ennyi az egész.

- Hát jó. Akkor, majd ha el akarod mondani, akkor szólj! – a hangján megéreztem, rosszul esik neki.

- Szólok nyugi, de nem veled van baj. – ekkor jutott eszembe, amit hetekkel ezelőtt mondott a kórházban. Hogy szeret. Arra sem adtam még neki választ. – Hé ne csináld ezt. Hülye lennék olyan pasit elveszíteni, mint téged. – mosolyogtam. Jól esett az egojának. – Ne haragudj rám tényleg. – a szemeibe néztem.

- Jó nem haragszok, csak aggódom.

- Semmi komoly! – erősködtem, és a kocsiba ülve lezártnak tekintettem egyelőre az ügyet. Szerencsére ő is.

A központban szétváltunk Ryan Nickhez ment, én pedig a többiekhez fel a laborba, ahol Carlát láttam csak. Útközben egy bögre kávét is magamhoz vettem.

- Szia mi volt a szülőknél? – letámadott.

- Hello! Eltávolodtak a gyerektől kb. két hónapja lett EMO. Megadtak Ryannek egy nevet ő volt a legjobb barátja. Kate West. – leültem a pulthoz.

- Aha. Azt már a helyszínen is láttam. A táskáján volt egy folt. Ezt most elemeztem, és a gép szerint enzimekből, ásványi anyagokból áll a legtöbb mennyiségben. Valami amiláz is van benne.

- Nyál. – vágtam a szavába.

- Igen. Volt egy különálló vérfolt is a tócsától. És nem az áldozattól származik. Szerintem, megvágta a pengével magát a tettes.

- Elképzelhető. Pengével vágni nehéz. Főleg ha még ideges is az illető.

- Találtam egy részleges ujjlenyomatot a pengén. – kapcsolódott be Eddie. – De nincs egyezés.

- Remek. – ez is csak idegesített.

- Hello mindenki. Holnap jössz velem a suliba? Beszélgetünk Katettel. – Ryan jött Eddie után.

- Hogy-hogy holnap?

- A szüleivel meglepő módon nincs jó kapcsolata, és nem alszik otthon. Nem tudják, merre lehet a gyerek. De mivel éveleje van, és holnap kötelező bemennie a suliba ezért ott megtaláljuk. Köröztetni meg nem kezdem, mert a szülei arra gyanakszanak a pasijánál, van. Azt meg nem ismerik.

- Jesszusom, mi a fene folyik itt? – tele lett a pohár. – A szülőket nem érdekli a lányuk? - megráztam a fejem, és otthagytam őket.

- Mi van vele? Ritkán látni ilyennek. – Carla azonnal Ryanhez fordult, aki csak a fejét ingatta.

- Bal lábbal kelt fel. – adott választ Eddie.

- Nem, szerintem itt más lesz a baj, majd kiderítem. Ne aggódjatok, elég, ha én aggódok miatta. – Ryan is elhagyta a labort, közben pedig telefonált.

- Ez is rosszul kelt fel ma. – mondta Eddie.

- Jó de most azt mondd meg nekem, merre tovább? – Carla esze legalább a munkán járt.

- Jó kérdés. Addig, amíg nem beszélnek a barátjával, nem tudunk meg többet. Nézd mennyi az idő. Este kilenc. Gyere vacsizzunk. - nem kellett sokáig kérlelni Carlát.

A laborból kilépve a folyosón a falnak támaszkodtam. Zavartnak éreztem magam, a fejemben a gondolatok őrült játszmát csaptak. Hol Ryanre gondoltam, hol az ügyre, hol pedig anyára. Szerettem volna tisztán látni a dolgokat, de túlságosan gyáva voltam ahhoz, hogy legalább Ryannel beszéljek a múltkoriról, vagy anyát felhívjam.

- Angel! Mi a franc van veled? – Joy állt előttem. Joynál nem volt akkor a kedvezményem, mint Ryannél, vagy elmondom, neki mi bánt vagy kinyomozza.

- Gyere a szobámba!

Leültünk a kanapéra ahol mindent elmondtam neki anyáról, a reggelről. Máris megkönnyebbültem egy kicsit. 

Folyt.köv.